Gyerekkönyvek

 Én úgy vagyok vele, hogy szeretem a nagy klasszikusokat, régi, jól bevált nagy mesélőket, és mindig egy kis gyanakvással figyelem az újakat, mert bár volt egy-két nagyon jó élményem, sajnos nagy csalódások is tudnak érni e téren. Az illusztrátorokkal könnyebb dolga van az embernek, mert meglát egy rajzot, könyvborítót, és máris tudja: ez jó lesz, szép lesz, nem jöhet semmi kellemetlen meglepetés mondjuk a kilencedik oldalon. Persze bele lehet lapozni, olvasni a könyvekbe, hogy a még sosem hallott íróról is kiderüljön valami, de az ítéletalkotás néhány mondatból, főleg hosszabb könyvek esetén, mégsem annyira egyszerű. Ezért járok én sokszor úgy, hogy nem feltétlenül merem megvenni az adott kötetet, ha nem ismerem a szerzőt. Aztán amikor elém kerül a könyvtárban, hazahozom, elolvassuk, ízlelgetem a szavakat, emésztem a történetet, néha azt érzem: na, erre pedig lehetett volna áldozni, jó lenne, ha itt lenne a polcon, ha majd az unokáim is olvashatnák. Hát így jártam most Módra Ildikó kötetével, a Trappban ugyanis hosszú idő óta teljesen együtt volt a varázslatosan költői, néhol torokszorító, ugyanakkor sok helyütt elbűvölően humoros szöveg Szalma Edit (akit ismertünk és szeretünk) illusztrációival. Helyes történet  elhagyott állatokról, akik családra, barátokra, társaságra találnak, régi jól ismert mese, semmi extrával, de mégis szívhez szólóan megírva. Figyelni fogok ezentúl Módra Ildikóra is, és próbálok kicsit több nyitottsággal állni az ismeretlen szerzőkhöz.